11. rész

2011. augusztus 29.


Reggel arra ébredtem, hogy valaki átöleli a vállam és halkan szólongat. Mivel hulla fáradt 
voltam, nyögtem egyet és hasra vágtam magam.
- Becky... - kezdte újra az illető, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Volt valami ismerős a hangjában, amitől melegség öntött el. - Becky én vagyok... Ricsi.
Na, abban a pillanatban kipattant a szemem és átöleltem Ricsit. Röhögve visszaölelt.
- Jó reggelt - fúrtam bele az arcom a dzsekijébe. 
- Reggelt? - kérdezte furán. - Fél tizenkettő van.
- Mii??? - néztem rá. Aztán furcsán körülnéztem... - Hol vagyok??
- A sátorban amit tegnap reggel megtaláltál - mosolygott.
- He? - néztem rá. Aztán lassan kezdtek leperegni a szemem előtt a történtek. A bál, Johanna mint menedzser, Jake, a fellépés, Fló és Gabe... - Úramisten! Hol van Fló?? Azonnal beszélnem kell vele... - kezdtem el mászni a sátor ajtaja felé, de sajna Ricsi fogta a derekamat, úgyhogy nem tudtam megmozdulni.
- Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet lenne. Most láttam őt és Gabe-et a parton kettesben. Inkább hagyd most őket egy kicsit, és gyere fel hozzánk - mondta. Felvontam az egyik szemöldököm, úgyhogy magyarázkodni kezdett.
- Nem találok egy csomó cuccot, na. Tudod az úgy volt, hogy... - kezdte de befogtam a kezemmel a száját és nyomtam egy puszit a homlokára. 
- Megyek. De te is segítesz nekem. - mondtam mire nevetve bólintott. Kimásztunk a sátorból és kihúztuk  a pokrócomat meg a párnáimat aztán összeraktuk a sátrat. Amikor végeztünk kézenfogva elindultunk. Mikor beléptünk az ajtón megkordult a gyomrom. Zavartam néztem le a hasamra. Ricsi nevetve elhúzott az ebédlő irányába.
- Gyerekek! - köszöntött minket az ofő. - Jól aludtatok? Remek. Nos, mivel ez az utolsó nap és már mindenki felébredt, nemsokára indulunk. Most viszont jó étvágyat - nyomott a kezünkbe egy-egy mekis zacsit. Sajtburger sült krumplival és Cola-val. Imádom. Leültünk egy asztalhoz és elkezdtünk enni, miközben folyamatosan nevettünk valamin. Amikor végeztünk már azt se tudtuk, hogy mi olyan vicces. Na mindegy. Felmentünk a lépcsőn (egy szép emlék fűz hozzá...) és becaplattunk a fiúk szobájába. Peter és Dave tanácstalanul álltak a szoba közepén. Döbbenten néztem körül. Minden tele volt zacskókkal, gatyákkal, felsőkkel, megkezdett kajadarabokkal (?) meg szeméttel. Felvont szemöldökkel fordultam feléjük, mire röhögve legyintettek és odapattantak mellém. 
- Becky, tudod, hogy imádlak... - kezdte Dave. Itt kezdődött az alkudozás. Ezzel el voltunk egy darabig. Na, ennek az lett a vége, hogy a fiúk rendbe hozták (volna) az ágyukat (iszonyúan bénák, úgyhogy inkább leültettem őket a földre) és én csináltam mindent. Felmutattam egy gatyát és ők kapásból rávágták, hogy kié, és ez így ment mindennel. Kábé fél egyre (!) végeztem, és mint a hulla úgy dőltem bele Ricsi karjába. 
- Mehetünk? - kérdezte.
- Hova?
- A ti szobátokba... Azt mondtad, még te sem vagy kész.
- Jesszusom - motyogtam, és feltápászkodtam. - Az adósaim vagytok - néztem rá Dave-re és Pííítööör-re, akik röhögve bólogattak. Átmentünk a PunkGirls lakosztályába. Gyorsan felkaptam egy gatyát meg egy felsőt (addig Ricsi elfordult).Ott viszonylag gyorsan végeztünk, Ricsi adogatta a ruhákat az ágyamról én meg összehajtogattam (na, azt azért nem mondanám, de próbálkoztam) és belepakoltam a bőröndömbe. Sajna becsukni nem sikerült, úgyhogy leüvöltöttem az udvarra, hogy valaki jöjjön fel súlynak. Bill és Charlie röhögve felpattantak és már rohantak is ide. Ők ráálltak, mi meg Ricsivel igyekeztünk összecsatolni a csatokat. Sikerült. Aztán amikor Charlie-ék leszálltak, megremegett az egész és mielőtt még felrobbanhatott volna, gyorsan ráültem. A bőröndön ülve megköszöntem Bill-éknek, ők meg legyintve kislisszoltak a szobából. Ricsi lelakatolta, aztán megfogta a kezem és lehúzott, egyenesen magához és megcsókolt. Vigyorogva eltoltam magamtól, mert kopogtak az ajtón. A csajok jöttek be.
- Bocs, bocs - kezdett mentegetőzni Lola, amikor meglátta, hogy Ricsivel egyedül vagyunk a szobában és csak nagyon kicsi hely van közöttünk. - Az ofő szólt, hogy itt a busz, és ha egymáshoz közel akarunk ülni futás, mert az a-sok elfoglalják a hátsó részt.
- Oké, mehetünk - biccentettem. Fogtam a bőröndöt (majdnem meghaltam, annyira nehéz) és mondtam Ricsinek, hogy hozza a cuccait. Lent találkoztunk. Gabe, Fló, Vika, Charlie, Bill, Lulu, Lola, Kiki, Dave, Peter, Mark, Ricsi és én. Jó nagy társaság, az biztos. Nagy nehezen, közös erővel beraktuk a bőröndöket a csomagtartóba vagy mibe és csak a legszükségesebbeket magunknál tartva (iPhone, iPod, iPad, laptop, kaja, inni) felszálltunk és szinte berobbantunk a hátsó ülésekre. Mindenki leült a hozzá legközelebb eső székre, de ez így senkinek sem volt jó. Na, mire ezzel végeztünk már mindenki fent volt a buszon, és a névsorolvasás is megvolt. Kétszer. Hátul ült a hangos társaság (azaz mi) elöl pedig a csendes (mindenki más). Én ablak mellé kerültem, mellettem Ricsi, aztán Peter, Vika, Mark, Kiki, Chalie, Lola és Dave következett. Előttem Gabe és Flóra. Vikáék előtt Bill és Lulu. Jó széles busz volt, az biztos. Mondjuk kicsit nyomorogtunk, de ez részlet kérdés. Mindenki elővette a chips-eket, teló, iPad, iPod, iPhone, laptop... minden ami kell. Az iPad-omon Facebookoztam, mikor bejött egy Skype-hívás (le van töltve rá). Anyu.
- Jajj ne - nyöszörögtem, Ricsi meg odakapta a fejét. - Anyu... - mondtam, ő meg mosolyogva bólintott és arrébb húzódott.
- Sziaa anyuu - mosolyogtam a kamerába. 
- Szia kicsim - mosolygott. Kicsim?! Ezt pont most?! Na nehogy máár... Elfintorodtam. - Rendben-rendben, bocsi. Mesélj, milyen volt?
- Jó. Szuper. Fantasztikus... - kezdtem fokozni az arckifejezését látva. Nevetve bólogatott.
- Tudod, hiányoztál ám. Gondolom hajnalra értek haza. Vagy talán reggelre.
- Igen, köbö - bólintottam.
- Sziasztok - köszönt vissza a lányoknak, miután átordítottak mindenféle köszönést. Láthatta rajtam, hogy most már kezd ciki lenni, úgyhogy elköszönt. - Otthon kifaggatlak! - mondta búcsúzásképpen. Röhögve elköszöntem, és mikor lerakta, sóhajtottam megkönnyebbülésemben. Ricsi még mindig el volt húzódva tőle, úgyhogy megfogtam a karját és visszahúztam egészen közel magamhoz. Nevetve átkarolt és nyomott egy puszit a homlokomra. Tovább pötyögtem az iPod-omon, és láttam az értesítők között, hogy van vagy egy tucat kép amin meg lettem jelölve. Megnyitottam őket és röhögve előre ordítottam Billnek.
- Ez gyors volt haver! - mondtam. Vigyorogva bólogatott. - Apropó... Honnan vannak neked ilyen képeid?
- Az ofőtől! Odaadta a fényképezőgépét egy pillanatra, én meg, hasznosan eltöltve az időt feltoltam őket Face-re, Twitter-re és MySpace-re is. - röhögve megráztam a fejem a hülyeségén, és visszafordultam. 
- Nachost??? - üvöltötte Peter. 
- Honnan van nálad nachos? - néztem rá furán, ő meg csak legyintett. - Oké, mindegy, nem kérek köszi - vontam meg a vállam. Nálunk ment a röhögés, elöl meg mint akik valami temetésre mennének... Na, nem mintha érdekelne, de azért egy kicsit tehetnének úgy, mint akik élvezik. Az ofőnk hátra jött hozzánk, szemmel tartani minket, nehogy valami hülyeséget csináljunk. Egyszer aztán bealudt, mi meg akcióba kezdtünk.
- Lufit nekem iiis - visítottam. Röhögve adtak egyet. Amíg én felfújtam, Gabe-ék kinyitották a vészkijáratot a busz tetején. Lulu felugrott és kidobta rajta az övét. Szakadtunk a röhögéstől. Mindenki egyesével kidobta a lufiját (az enyém pink volt) aztán visszaültünk a helyünkre, és dőltünk a röhögéstől. Na, most riadt fel az ofő.
- Gyerekek, mi ilyen vicces? - ráncolta a szemöldökét, aztán felpillantott a busz tetejére. - És miért van nyitva a vészkijárat? - csodálkozott.
- Szellőztettünk - ordította Vika, gondolkodás nélkül. Látszólag nem sikerült meggyőznünk, szegény tanárunkat, de azért bólintott és visszaült a székére.
- Jól tud hazudni - suttogta a fülembe Ricsi. Röhögve bólogattam. A kezembe nyomta az iPad-ját, hogy nézzek meg egy képet.
- Bill!!! - ordítottam. Ártatlan tekintettel fordult felém. - Azonnal szedd le ezt a képet!!! - üvöltöttem. Röhögve megrázta a fejét.
- Most miért?
-Nos... ez egy régi kép, ahol másnaposan fekszem a medencénkben, egy felfújhatós matracon, melltartóban és gatyában... SZEDD LE!!
- Igenis asszonyom... - riadt meg. Ricsi röhögve rázta a fejét és átölelt.
- Bocs - magyarázkodtam zavartan.
- Nekem tetszik - suttogta a fülembe. Összeráncoltam a szemöldököm. Röhögve legyintett és megcsókolt. Mögöttünk hangosan húúú-ztak a többiek. Az út további része, ugyanolyan hangosan telt, mint eddig. Az ofő mondta, hogy ha szeretnénk kihagyhatjuk a meglepetés-helyet. Egyből bólogattunk, senkinek nem volt kedve kiszállni a buszból. Úgy este 11 óra fele már kezdtünk elcsendesedni, aztán szépen sorban mindenki kidőlt. Hajnali egy felé én is kezdtem laposakat pislogni, úgyhogy hamar elaludtam Ricsi karjai között. Igazából semmit nem álmodtam. Nem emlékeszem rá. De azt tudom, hogy mikor felkeltem, nagyon kipihent voltam. Ránéztem az órára. Hajnali három. Úgy két órát aludtam. Ricsire néztem aki szintén aludt. Nem akartam felkelteni, úgyhogy óvatosan leemeltem magamról a karjait és arrébb húzódtam. Elővettem az iPad-omat és csak úgy felmentem Skype-ra. Na ki volt bejelentekzve? Az az illető aki videóhívást indított.
- Úúúristen Becky, de régen láttalak!!! - sikított Ann. Gyorsan lejjebb vettem a hangerőt.
- Jéézuus, Ann!! Annyira hiányzol, csajsziii!! - mosolyogtam.
- El is várom - vigyorgott. - Milyen Párizs? Az osztályod? Barátnőid? Anyukád talált már munkát?
- Naaa!! Lassabban!! - szóltam rá. - Na, először is. Párizs isteni, nagyon szép, imádom. Az osztályomban meg találd ki kiket ismertem fel?
- Ööö. Tippem sincs.
- Bill és Charlie - mondtam, mire elkezdett sikítozni. - Héhéhééé!! Hol vagy te hogy ilyenkor... hajnali 3 körül csak úgy sikítozz??
- Otthon. Egyedül...
- Egyedül?
- Ja. Na és? Pasik? - kérdezte, én meg elvigyorodtam. - Na hogy hívják?
- Ricsi - suttogtam. - És a barátom.
- Már is??? Csajsziii!! - nevetett. - Na mutasd.
- Úgy beszélsz róla mintha egy tárgy lenne... - motyogtam, de zért oda fordítottam az iPad-ot.
- Agyonázottmosómede, ááááá!!! - sikított. Mániája lett a sikítás... - Cukiii...
- Állj-állj. Az enyém - röhögtem. Nevetve bólogatott.
- Értem én, nyugi. - mondta. Még egy fél órát beszélgettünk halkan, mert szóltam, hogy itt mindenki alszik rajtam meg a buszsofőrön kívül. Remélhetőleg ő sem alszik. Na, mindegy. Egyszer csak valakik kikapta a kezemből az iPad-ot. Utánakaptam, de Lola nem adta vissza.
- Mutass be a barátnődnek - vigyorogta. Röhögve bólogattam. Visszaadta és lehuppant mellém. Kicsit nyomorogtunk, de oké volt.
- Ann, ő itt Lola - mutattam be. - Lola, ő itt Ann. Na, hivatalosan is túl vagytok a bemutatkozáson - röhögtem.
- Szia - mosolygott Ann, mire Lola röhögve visszaköszönt. Lassan ébredezni kezdtek a többiek is. Amikor Ricsi felkelt éppen Lola-nál volt az iPad, úgyhogy magához húzott és megcsókolt.
- Jó reggelt - öleltem át.
- Neked is - csókolt meg még egyszer. Nevetve eltoltam magamtól és visszakértem az iPad-ot.
- Ann, ő itt Ricsi - mutattam be őket egymásnak. - Ricsi, ő itt Ann.
- Sziaa - köszönt Ann vigyorogva.
- Szia - mondta Ricsi, aztán hátrafordult és összeröhögött valamin a többiekkel. Körbeadtam a készüléket, úgyhogy mindenki bemutatkozott. Bill-nél és Charlie-nál egy kicsit elidőztek, de nem nagyon figyeltem rájuk.
- Gyrekek! - kiáltotta az ofő, mert a hangos röhögésre felkelt. - Most beszéltem a buszsofőrrel, aki azt mondta, hogy fél óra múlva ott vagyunk az Eiffel toronynál levő parkban - közölte. Hangos fütty, taps és röhögés tört ki belőlünk. Visszaért hozzám az iPad-om.
- Na, hagylak titeket, most már hulla fáradt vagyok - ásította. - Becky, beszéljünk még. Majd hívlak. Sziasztoook!!! - kiáltotta. Röhögve elköszöntünk tőle aztán kiléptem. Ránéztem az órára. Hét óra. Már látszott az Eiffel torony. Egy páran azt bámulták, egy páran röhögtek valamin meg voltak akik még aludtak. Nemsokára oda is értünk, úgyhogy mindenki gyorsan összepakolt és lecaplatott a buszról. Az ajtónál megláttam a buszsofőrt, aki döbbenten meredt rám. Zavartan motyogtam egy "viszlát"-ot franciául, és gyorsan leszaladtam a lépcsőn a többiek után. Ez fura volt. A két tanár segített kiszedni a bőröndöket a csomagtartóból, és egész hamar megvoltunk. Hangosan röhögve álltunk ott még egy darabig, aztán mindenki elindult haza. A zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Ismeretlen. Másolom:
Ismeretlen szám üzenete: Hiányzol ám kislány. Nagyon megnőttél. Ez fura. Gyorsan elrejtettem a telót a zsebemben és elköszöntem a lányoktól. Ricsitől utolsó ként, vele még beszélni akartam.
- Akkor viszlát szeptember elsején - suttogtam a fülébe, miközben átöleltem. Lassan bólintott és megcsókolt. A világ azonnal megpördült velem, és nem hallottam semmit, csak a fülemben dobogó vért.
- Majd hívlak - búcsúzott el tőlem. - Szia. Hiányozni fogsz.
- Te is nekem - mondtam. Mosolyogva bólintott és fogta a bőröndjét meg a sporttáskáját és elindult. Sokáig néztem utána, aztán leesett, hogy hulla fáradt vagyok, úgyhogy hazavánszorogtam. Még be sem kopogtam, már nyílt az ajtó. Anya mosolyogva köszönt, aztán megfogta a bőröndöt meg a táskámat és becipelte a nappaliba. Nem volt energiám felvánszorogni a lépcsőn, úgyhogy csak ledőltem a kanapéra, és már aludtam is.